AJÁNLOM AZ OLDALT
Forró könnyek csorogtak végig az arcomon, és elárasztott a teljes kétségbeesés. A mélyemben sikoltó pánik minden más érzést kiölt belőlem, amíg legszívesebben csak összegömbölyödtem volna valami csendes kis sarokban, hogy minden gyötrő gondolatot kiűzhessek a fejemből. De ez persze nem volt lehetséges.
Körülöttem emberek siettek el a folyosón, de senki sem törődött velem. Mindenkinek meg volt a maga problémája, a saját, külön bejáratú szörnyetege, a személyes, kínzó halála, amely elvette tőle a szeretteit.
Tudtam, hogy alig egy ajtónyi távolság választ el a kórteremben fekvő, törékeny kislánytól, mégis a szakadékot áthatolhatatlannak éreztem. Azt ígértem neki, meg fog gyógyulni. Mielőtt a műtőbe tolták, azt hazudtam neki, hogy minden rendben lesz… Aztán az orvosok megint rám cáfoltak.
A műtétet vezető doktornő szeme karikás volt a kialvatlanságtól és a megerőltetéstől, ahogy három óra negyvenkét percen át próbálkozott a lehetetlennel. Mikor kijött, és rám nézett, már tudtam, mit fog mondani. A tekintetéből sugárzó részvét láttán kitört belőlem a zokogás. Azóta nem bírtam abbahagyni.
Nem hívtam fel anyát, még nem voltam rá képes. A kezem annyira remegett, hogy a telefont sem bírtam volna megtartani, kontrollálhatatlanul gyorsan kapkodtam levegő után. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok. A tenyeremet az arcomra szorítottam, és megpróbáltam mély, egyenletes lélegzeteket venni. Meg kellett nyugodnom. Muszáj volt, hogy higgadt, és vidám legyek, mikor belépek Savannához, nem láthatja rajtam, mennyire kikészültem, mert akkor ő is meg fog ijedni. Nem engedhettem, hogy elkeseredjen, nem volt szabad feladnia.
De már én is összetörtem. Nem tudtam, maradt-e még bennem annyi erő, és kitartás, hogy ezt végig csináljam. Anya már réges-régen feladta. Láttam a szemében a végső kétségbeesést, mikor a húgomat betolták a műtőbe, immár ötödször az elmúlt két évben. Az elején még talán reménykedet, de mostanra teljesen kihalt belőle minden harci szellem. Azért nem volt itt most sem. Azt mondta, nem bírja még egyszer végignézni, nem bírja még egyszer elhitetni vele, hogy meg fog gyógyulni, hogy aztán újra összetörje az álmait. Én sem bírtam. Mintha nekem olyan egyszerű lett volna. Megszakadt a szívem, minden alkalommal, mikor el kellett neki mondanom, hogy nem sikerült. Azok a hatalmas, sötét szemek olyan bátorsággal, és beletörődéssel vették tudomásul a megváltoztathatatlant, hogy el sem hittem, honnan merít elég erőt hozzá.
A kórterem ajtaja kinyílt, és egy részvétteljes női hang szólított, mintha máris elvesztettem volna.
- Ms. Sanders – tette a vállamra a kezét gyengéden, mire legszívesebben ellöktem volna – felébredt.
Mély, reszketeg lélegzetet vettem, és gyenge kísérletet tettem, hogy eltűntessem az arcomról a könnyek nyomát, bár tudtam, hogy minden próbálkozás hiába. Savanna úgy is észre fogja venni, hogy sírtam, sosem tudtam elrejteni előle. Próbáltam a körülményekhez képest összeszedni magam, és anélkül mentem el a doktornő mellett, hogy akár csak egy pillantást is vetettem volna rá. A kilincs felett remegett a kezem, de mosolyt erőltettem az arcomra, és benyitottam a szobába.
A monitorok villódzása bántotta a szemem, és ahogy a fehér, gurulós ágyra néztem, összeszorult a gyomrom. A kicsi, törékeny test, szinte elveszett a fehér ágyneműben. Az arca sápadt volt és beesett, a szeme sötét, és túl fényesen csillogott ahhoz, hogy ne legyen láza. Aprócska kezéből mindenféle csövek álltak ki, és futottak az infúziós állványra akasztott folyadékos zacskókba. Nagyot kellett nyelnem, nehogy megint elsírjam magam.
Az ágya mellé léptem, és rá mosolyogtam, megsimogattam ritkuló, fekete haját.
- Hogy vagy kicsim?
A mosolya még bágyadt volt az altatók miatt, de kis arcát a tenyerembe simította.
- Miért sírtál? – a hangja rekedtes volt, és olyan halk, hogy a műszerek csipogása mellett alig lehetett hallani. Leültem egy székre az ágya mellé, és kezembe vettem a kezét. Pici tenyere szinte majdnem eltűnt az enyémben.
- Nem sírtam kincsem, csak sokáig maradtam ébren – hazudtam, mintha igaz lenne, és közel hajoltam hozzá. – De tudod mit? Mindketten alszunk egy kicsit, és utána kapsz tőlem egy meglepetést – suttogtam cinkosan a fülébe, mire egy kicsit megelevenedett. Izgatottan nyitotta tágra a szemét.
- Mit kapok?
Elmosolyodtam, és puszit nyomtam a homlokára.
- Majd meglátod – ígértem, és megsimogattam az arcát. – Most aludj még egy kicsit, és mire felébredsz, anya és én is itt leszünk.
- Megígéred?
Bármit megígértem volna neki. Bármit.
- Persze szívem.
Hitt nekem. Akármit is mondtam neki, mindig elhitte. Feltétel nélkül bízott bennem, pedig rengetegszer éreztem úgy, hogy nem érdemlem meg. Lehunyta a szemét, és a kezemet szorongatva álomba merült. Mikor már egyenletesen vette a levegőt, óvatosan kicsúsztattam az ujjaimat az övéből, homlokon csókoltam, és remegve kiléptem a teremből.
Mikor az ajtó halkan becsukódott utánam, megint összeomlottam. Nem tudtam, mit tehetnék, teljesen tanácstalan voltam. Annyiféle kezelést, annyiféle gyógymódot kipróbáltunk már, de a rák egyszerűen nem akart eltűnni a húgom szervezetéből. Fogalmam sem volt róla, mit tehetnék még.
Annyira nagyon akartam rajta segíteni! Akármit megtettem volna érte, mindent odaadtam volna, ha valaki azt mondja nekem, hogy meg tudja menteni.
Ekkor lépett oda hozzám azaz alak. Magas volt, az öltönye makulátlan, az aktatáskája, akár egy vérbeli üzletemberé. A hangja mély, és megnyugtató, ahogy kimondta azt a négy szót, amiről magam sem hittem, hogy valaha hallani fogom:
- Én tudok rajta segíteni.
Olyan lassan emeltem fel a fejem, mintha attól félnék, hogy eltűnik. De mikor egyenesen az arcába néztem, még mindig ott volt. A szeme egészen sötét, szinte fekete, és valami ijesztő eltökéltséget véltem felfedezni a tekintetében, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt. Könnyes arccal, rekedt hangon tettem fel a kérdést:
- Hogyan?
Kinyitotta a táskáját, és elővett egy összefűzött papírtömböt. Az arca kiismerhetetlen vonásokba rendeződött, ahogy felém nyújtott az iratokat.
- Csak írja ezt alá.
Nem értettem. Összevont szemöldökkel néztem fel rá.
- Mi ez? – a hangomba az eltökéltség mellé gyanakvás vegyült. A férfi nem volt túl bizalomgerjesztő, valami megfoghatatlan fenyegetés áradt belőle, sötétnek és veszélyesnek látszott.
- Egy szerződés.
- Miféle szerződés? – ráncoltam a homlokom, és egyre kevésbé tetszett nekem ez az egész.
- A főnököm képes megmenteni a húgát, ha cserébe vállalja, hogy néhány évig neki dolgozik – felelte, és a sejtelmes hangjától égnek állt a hátamon a szőr.
- Ki a maga főnöke? – kérdeztem, és szavaimba lassan félelem kúszott. Kivételesen nem attól féltem, hogy elveszíthetem Savannát. Jelenleg az előttem álló férfi rémített halálra.
- A húga életben maradhat – jelentette ki, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. – Hát nem ez a lényeg?
Azzal újra elém tolta a papírokat, és egy tollat tartott felém. A szerződő fél aláírása még üres volt, viszont a munkaadó szignója helyén csak néhány kivehetetlen vonal szerepelt. Hosszan beszívtam a levegőt, és felpillantottam a férfira.
- Mi a garancia arra, amit ígér? – kérdeztem. – Honnan tudhatnám biztosan, hogy a főnöke tényleg képes lesz meggyógyítani Savannát?
A fickó csak elmosolyodott, olyan volt, akár a prédáját leső kígyó.
- Bízzon bennünk.
Nem bíztam. Minden porcikám mereven tiltakozott ellene. Tudtam, hogy valami nem stimmel, éreztem, hogy a pasas nem százas, hogy ilyen képtelen ígéretet senki sem tehet, hiszen már az orvosok is mind lemondtak a húgomról. De éppen ezért olyan elkeseredett és reményvesztett voltam, mint még soha. Mindent megtettem volna érte, az életemet adtam volna, hogyha újra hallhatom a nevetését. Évek óta nem nevetett már felszabadultan. Hirtelen csak azt vettem észre, hogy a kezemben van a toll, bár fogalmam sem volt, mikor vettem el. A papír fölé hajoltam, a toll hegye reszketett az üresen hagyott vonal felett, és ekkor a férfi megszólalt:
- Akarja, hogy éljen?
Akartam, mindennél jobban.
Aláírtam.
Körülöttem emberek siettek el a folyosón, de senki sem törődött velem. Mindenkinek meg volt a maga problémája, a saját, külön bejáratú szörnyetege, a személyes, kínzó halála, amely elvette tőle a szeretteit.
Tudtam, hogy alig egy ajtónyi távolság választ el a kórteremben fekvő, törékeny kislánytól, mégis a szakadékot áthatolhatatlannak éreztem. Azt ígértem neki, meg fog gyógyulni. Mielőtt a műtőbe tolták, azt hazudtam neki, hogy minden rendben lesz… Aztán az orvosok megint rám cáfoltak.
A műtétet vezető doktornő szeme karikás volt a kialvatlanságtól és a megerőltetéstől, ahogy három óra negyvenkét percen át próbálkozott a lehetetlennel. Mikor kijött, és rám nézett, már tudtam, mit fog mondani. A tekintetéből sugárzó részvét láttán kitört belőlem a zokogás. Azóta nem bírtam abbahagyni.
Nem hívtam fel anyát, még nem voltam rá képes. A kezem annyira remegett, hogy a telefont sem bírtam volna megtartani, kontrollálhatatlanul gyorsan kapkodtam levegő után. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok. A tenyeremet az arcomra szorítottam, és megpróbáltam mély, egyenletes lélegzeteket venni. Meg kellett nyugodnom. Muszáj volt, hogy higgadt, és vidám legyek, mikor belépek Savannához, nem láthatja rajtam, mennyire kikészültem, mert akkor ő is meg fog ijedni. Nem engedhettem, hogy elkeseredjen, nem volt szabad feladnia.
De már én is összetörtem. Nem tudtam, maradt-e még bennem annyi erő, és kitartás, hogy ezt végig csináljam. Anya már réges-régen feladta. Láttam a szemében a végső kétségbeesést, mikor a húgomat betolták a műtőbe, immár ötödször az elmúlt két évben. Az elején még talán reménykedet, de mostanra teljesen kihalt belőle minden harci szellem. Azért nem volt itt most sem. Azt mondta, nem bírja még egyszer végignézni, nem bírja még egyszer elhitetni vele, hogy meg fog gyógyulni, hogy aztán újra összetörje az álmait. Én sem bírtam. Mintha nekem olyan egyszerű lett volna. Megszakadt a szívem, minden alkalommal, mikor el kellett neki mondanom, hogy nem sikerült. Azok a hatalmas, sötét szemek olyan bátorsággal, és beletörődéssel vették tudomásul a megváltoztathatatlant, hogy el sem hittem, honnan merít elég erőt hozzá.
A kórterem ajtaja kinyílt, és egy részvétteljes női hang szólított, mintha máris elvesztettem volna.
- Ms. Sanders – tette a vállamra a kezét gyengéden, mire legszívesebben ellöktem volna – felébredt.
Mély, reszketeg lélegzetet vettem, és gyenge kísérletet tettem, hogy eltűntessem az arcomról a könnyek nyomát, bár tudtam, hogy minden próbálkozás hiába. Savanna úgy is észre fogja venni, hogy sírtam, sosem tudtam elrejteni előle. Próbáltam a körülményekhez képest összeszedni magam, és anélkül mentem el a doktornő mellett, hogy akár csak egy pillantást is vetettem volna rá. A kilincs felett remegett a kezem, de mosolyt erőltettem az arcomra, és benyitottam a szobába.
A monitorok villódzása bántotta a szemem, és ahogy a fehér, gurulós ágyra néztem, összeszorult a gyomrom. A kicsi, törékeny test, szinte elveszett a fehér ágyneműben. Az arca sápadt volt és beesett, a szeme sötét, és túl fényesen csillogott ahhoz, hogy ne legyen láza. Aprócska kezéből mindenféle csövek álltak ki, és futottak az infúziós állványra akasztott folyadékos zacskókba. Nagyot kellett nyelnem, nehogy megint elsírjam magam.
Az ágya mellé léptem, és rá mosolyogtam, megsimogattam ritkuló, fekete haját.
- Hogy vagy kicsim?
A mosolya még bágyadt volt az altatók miatt, de kis arcát a tenyerembe simította.
- Miért sírtál? – a hangja rekedtes volt, és olyan halk, hogy a műszerek csipogása mellett alig lehetett hallani. Leültem egy székre az ágya mellé, és kezembe vettem a kezét. Pici tenyere szinte majdnem eltűnt az enyémben.
- Nem sírtam kincsem, csak sokáig maradtam ébren – hazudtam, mintha igaz lenne, és közel hajoltam hozzá. – De tudod mit? Mindketten alszunk egy kicsit, és utána kapsz tőlem egy meglepetést – suttogtam cinkosan a fülébe, mire egy kicsit megelevenedett. Izgatottan nyitotta tágra a szemét.
- Mit kapok?
Elmosolyodtam, és puszit nyomtam a homlokára.
- Majd meglátod – ígértem, és megsimogattam az arcát. – Most aludj még egy kicsit, és mire felébredsz, anya és én is itt leszünk.
- Megígéred?
Bármit megígértem volna neki. Bármit.
- Persze szívem.
Hitt nekem. Akármit is mondtam neki, mindig elhitte. Feltétel nélkül bízott bennem, pedig rengetegszer éreztem úgy, hogy nem érdemlem meg. Lehunyta a szemét, és a kezemet szorongatva álomba merült. Mikor már egyenletesen vette a levegőt, óvatosan kicsúsztattam az ujjaimat az övéből, homlokon csókoltam, és remegve kiléptem a teremből.
Mikor az ajtó halkan becsukódott utánam, megint összeomlottam. Nem tudtam, mit tehetnék, teljesen tanácstalan voltam. Annyiféle kezelést, annyiféle gyógymódot kipróbáltunk már, de a rák egyszerűen nem akart eltűnni a húgom szervezetéből. Fogalmam sem volt róla, mit tehetnék még.
Annyira nagyon akartam rajta segíteni! Akármit megtettem volna érte, mindent odaadtam volna, ha valaki azt mondja nekem, hogy meg tudja menteni.
Ekkor lépett oda hozzám azaz alak. Magas volt, az öltönye makulátlan, az aktatáskája, akár egy vérbeli üzletemberé. A hangja mély, és megnyugtató, ahogy kimondta azt a négy szót, amiről magam sem hittem, hogy valaha hallani fogom:
- Én tudok rajta segíteni.
Olyan lassan emeltem fel a fejem, mintha attól félnék, hogy eltűnik. De mikor egyenesen az arcába néztem, még mindig ott volt. A szeme egészen sötét, szinte fekete, és valami ijesztő eltökéltséget véltem felfedezni a tekintetében, de jelenleg a legkevésbé sem érdekelt. Könnyes arccal, rekedt hangon tettem fel a kérdést:
- Hogyan?
Kinyitotta a táskáját, és elővett egy összefűzött papírtömböt. Az arca kiismerhetetlen vonásokba rendeződött, ahogy felém nyújtott az iratokat.
- Csak írja ezt alá.
Nem értettem. Összevont szemöldökkel néztem fel rá.
- Mi ez? – a hangomba az eltökéltség mellé gyanakvás vegyült. A férfi nem volt túl bizalomgerjesztő, valami megfoghatatlan fenyegetés áradt belőle, sötétnek és veszélyesnek látszott.
- Egy szerződés.
- Miféle szerződés? – ráncoltam a homlokom, és egyre kevésbé tetszett nekem ez az egész.
- A főnököm képes megmenteni a húgát, ha cserébe vállalja, hogy néhány évig neki dolgozik – felelte, és a sejtelmes hangjától égnek állt a hátamon a szőr.
- Ki a maga főnöke? – kérdeztem, és szavaimba lassan félelem kúszott. Kivételesen nem attól féltem, hogy elveszíthetem Savannát. Jelenleg az előttem álló férfi rémített halálra.
- A húga életben maradhat – jelentette ki, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. – Hát nem ez a lényeg?
Azzal újra elém tolta a papírokat, és egy tollat tartott felém. A szerződő fél aláírása még üres volt, viszont a munkaadó szignója helyén csak néhány kivehetetlen vonal szerepelt. Hosszan beszívtam a levegőt, és felpillantottam a férfira.
- Mi a garancia arra, amit ígér? – kérdeztem. – Honnan tudhatnám biztosan, hogy a főnöke tényleg képes lesz meggyógyítani Savannát?
A fickó csak elmosolyodott, olyan volt, akár a prédáját leső kígyó.
- Bízzon bennünk.
Nem bíztam. Minden porcikám mereven tiltakozott ellene. Tudtam, hogy valami nem stimmel, éreztem, hogy a pasas nem százas, hogy ilyen képtelen ígéretet senki sem tehet, hiszen már az orvosok is mind lemondtak a húgomról. De éppen ezért olyan elkeseredett és reményvesztett voltam, mint még soha. Mindent megtettem volna érte, az életemet adtam volna, hogyha újra hallhatom a nevetését. Évek óta nem nevetett már felszabadultan. Hirtelen csak azt vettem észre, hogy a kezemben van a toll, bár fogalmam sem volt, mikor vettem el. A papír fölé hajoltam, a toll hegye reszketett az üresen hagyott vonal felett, és ekkor a férfi megszólalt:
- Akarja, hogy éljen?
Akartam, mindennél jobban.
Aláírtam.
A történet folytatásáért lépj be Vivian oldalára!
